Hogyan is jutottunk el a háttértárolók evolúciója során az M.2 SSD-ig? Az adattárolás mindig is fontos tényező volt az emberiség életében. Nem csak a digitális korszakban, hanem már attól sokkal korábbi időszakban is. Az év végének közeledtével gyakran szoktunk visszatekinteni az elmúlt majd 365 napra. Mi most ettől sokkal nagyobb mértékben idézzük fel, hogy régen, hogyan történt az adattárolás, végig haladva az egyre modernebb megoldásokig, míg végül elérünk az M.2 SSD alkalmazásáig.
Tartsatok velünk és nézzük meg együtt, hogyan is tárolták elődeink az adatokat.
Ez egy olyan témakör, amit hihetetlen nagyra lehetne duzzasztani, így most csak megemlítjük a főbb állomásokat és a fókusz továbbra is a digitális adattároláson és annak fejlődésén lesz.
M.2 SSD története – Képírás és fogalomírás
Ahhoz, hogy részletesen megismerhessünk az M.2 SSD történetét, kezdjük néhány alapvető fogalommal.
Képírás – adataink, emlékeink, különféle események megőrzésére szolgáló első megoldásunk a képírás volt, melyek először barlangrajzok formájában jelentek meg. A képírást piktográfiának nevezzük és a benne használt képjeleket pedig piktogrammáknak nevezzük. A piktogram szót ma is használjuk, sőt nap mint nap találkozunk piktogramokkal. Ilyenek például a táblák melyeket minden nap látunk.
Pl. a női és férfi mosdót jelölő szoknyás és szoknya nélküli emberforma, a szemetet kukába dobó alak, az áthúzott cigaretta. Mindegyik sokkal több tatalommal és mondanivalóval bír, mint egy egyszerű kis rajzocska. Ezeknek természetesen megvolt az a hátrányuk, hogy sokkal több jelentéssel is bírhattak, mint amit elsőre gondolnánk. A hullámvonalak pl. jelölhettek patakot, folyót, de akár tengert is. Tehát nem lehet pontosan tudni, mit is szerettek volna feljegyezni. Emellett pedig az elvont fogalmak ábrázolása képtelenség volt képírással. Pl. aszály, járvány, drágaság.
Ebből fejlődött ki a fogalomírás, meg a képírással megjeleníthetetlen dolgok feljegyzésére tett próbálkozást. Így az egyes jelek nem csak az elsőre értelmezett dolgot jelölték, hanem a hozzá köthető egyéb dolgokat / fogalmakat. Egy Nap ábrázolás utalhatott az égitestre, a napszakra, az évszakra, de arra is, hogy nagyon meleg volt. Tehát ez a kezdeti adattárolás nem feltétlenül volt minden „olvasó” számára egyértelműen dekódolható, de abban az időszakban még jobb nem állt rendelkezésre.
Szóírás – azonban elődeink egyre pontosabb kifejezésformát kerestek, mely oda vezetett, hogy szavakat vezettek be. Azaz ahány szóval elkülönítették a valóságban fellelhető dolgokat, annyi jel használatával lehetett ezen dolgokat megörökíteni „leírni”, lerajzolni. Ez a fejlődési irány nagy mértékben felszaporította a „szójelek” számát. Ami magával vonta, hogy egyre jobban tanulni kellett a nyelveket és már nyelvi sajátosságokról beszélhettünk ekkor. (Szóírással nagyjából egy időben jelent meg a szótagírás is, meg szintén hasonló logika mentén közelítette meg az „adattárolást”.)
Utoljára a betűírás született meg és ez tekinthető a legfejlettebb írásrendszernek. Mivel a szavak ekkor már hangokra bontódnak, a szavak szóbeli hangtestének visszaadására építi fel a gondolatközlést, így pedig megszünteti a közvetlen összefonódást a szavakban kifejeződő jelentéstartalommal. Mivel a hasonló hangok jelölésére azonos jeleket kezdtek használni, így magával hozta azt is, hogy az addigi jelkészlet kevesebb elemből kezdett el állni.
Mielőtt pedig végleg áttérnénk a modernebb korok adattárolási lehetőségeire, megemlítenénk pár adattárolási megoldás még az M.2 SSD előtt.
A legrégebbi írást a suméroknak köszönhetjük, akik főleg mezőgazdasági nyilvántartás céljával alkalmazták.
Egyiptomban több írásváltozat alakult ki. Ilyen volt pl. a hieroglifa, melynek jelentése „szent véset”, ami arra utalt, hogy a hieroglif írás az ünnepélyes díszírás formája. Kőbe, fába vésték leginkább, papiruszon csak ritkán. (Fáraók sírjába elhelyezett Halottak Könyve.)
Meg kell még említenünk az ógörög ábécét is, mely a föníciaiból ered.
Számunkra, ami ezektől sokkal nagyobb jelentőségű, az a latin ábécé és azok betűi, mely a Kr. e. VII. század körül jelentkezett, mint önálló íráshasználat, betűírás formájában.
A különböző korokat illetőleg, a kezdeti képi emlékmegőrzés után megjelentek a gazdasági számadatok feljegyzései is. Később egyre több és több adat és törvény került feljegyzésre. Amennyiben valóban az adatok nagymennyiségű tárolásában gondolkozunk, akkor ugranunk kell az időben, egészen a IV. századig (Kr. u.), ekkor jelent meg ugyanis az első kódex. A szó eredetileg fa- és viasztáblákra vonatkozott és csak később nyerte el mai jelentését. Az adattároló eszköz anyaga is megváltozott, hiszen papiruszról pergamenre történt a fokozatos átállás. Ezáltal sokkal tartósabb „adattárolás” valósulhatott meg.
Az adattárolás tartóssága és fontossága a digitális adattárolás során is fontos szerepet fog játszani. De erről majd később ejtünk szót az M.2 SSD története során.
Természetesen az adattárolás ettől sokkal nagyobb „karriert” futott be. Hiszen a digitális korszak előtt mindent papíroztunk. Anyakönyvelés, biztosítások, szerződések, rendeletek, törvények, leletek, könyvek, tényleg minden papírra került. Ami egyrészt az akkori technológiának megfelelt, másrészt egyre több és több helyet foglaltak el és egyre nehezebb és lassabb volt bármit is visszakeresni. (Gondoljatok csak az irattárakra – mind méretben, mind pedig rendszerezésben hihetetlen munkát igényeltek.)
M.2 SSD – Lyukkártya története
Mielőtt folytatnánk utunkat, mely végülis az M.2 SSD-nél fog végetérni, érdeems szó ejteni néhány történelmi tényről. A francia Joseph-Marie Jacquard körülbelül 1801 környékén szabadalmaztatott először egy mechanizmust a szövés automatizálására. Joseph rátalált egy damasztszékre, melynek mintázó egysége egy hengeren helyezkedett el. Jacquard kicserélte a hengert egy lyuggatott fahengerre és azon forgatta a Jean Falcon által 1728-ban megalkotott láncolt lyukkártya sorozatot
Új szabadalmaival jelentősen megjavította az eszköz hatékonyságát. A kódkártya mérete 9 inchhosszú volt és 1,25 inch széles, 1/16 inch vastag. A technológia az 1820-as évek közepén Amerikában is megjelent. Az 1800-as évek végén az amerikai népszámlálási hivatal versenyt hirdetett, melynek az volt a célja, hogy valamilyen módon a népszámlálás gyorsan megoldható legyen, mert a hagyományos módszerekkel már nem voltak képesek a megnövekedett lakosságot megszámolni.
Egy német bevándorló (Herman Hollerith), népszámlálási hivatal statisztikusa győzött, úgynevezett lyukkártyás tabulátorral, amely a lyukasztással leírt adatokat összesítette. Az 1890-es népszámláláskor megszámolt 63 millió ember adatait egy hónap alatt sikerült összesíteni. Hollerith a sikeren felbuzdulva 1896-ban megalapította a Tabulating Machine Co.-t. 1911-ben még két másik céggel állt össze, az új nevük CTR (Computing-Tabulating-Recording Co.) lett.
Nemzetközi terjeszkedésnek köszönhetően a vállalat tovább erősödött. 1924-re nevet váltott a cég ismét és az International Business Machine Corporation nevet kapta, amit valószínűleg mindenki ismer, ha úgy hivatkozunk rákunk, mint IBM. Még mindig nem digitális adattárolásról beszélünk, de már egyre közelebb kerülünk hozzá, bár az M.2 SSD -től még messze vagyunk. A hagyományos lyukkártya egészen 1990-ig megmaradt használatban. Azonban a lyukkártyák is rengeteg helyet foglaltak el és emellett megfelelő klímájú helyiségeket is igényelt. Enélkül a papír megszívta volna magát nedvességgel és könnyen meggyűrődhetett és megsemmisülhetett.
Ezután jött a lyukszalag, ami a korai számítógépek adathordozója volt. Az adatokat és a programokat is ezen tárolták. Erős papírból, vagy műanyagból készült. Szélessége 1 col volt, maximális hossza pedig a 300 métert is elérhette. Itt már a decimális számokat a lyukszalag binárisan kódolta.
M.2 SSD története – Szalagos egységek (Streamer)
Ezek nagy kapacitású, de nagyon lassú elektromágneses elven működő adattároló eszközök voltak. A Streamer a klasszikus kazettás magnóhoz hasonló, de attól eltérő formátumú, cserélhető mágnesszalagra rögzítette az adatokat. A Streamereket gyakorlatilag csak archiválási célra használták. Szalagos egységek nagyszámítógépes rendszerekben is megtalálhatóak voltak. A nagy minden szempontból érvényes volt az egész rendszerre, hiszen ezen egységek szekrény méretűek voltak, kormánykeréknyi szalagtárcsákkal.
M.2 SSD története -Mágnesdob
Történelmileg a számítástechnika legrégebbi digitális mágneses tárolója. Ezt az eszközt Gustav Tauschek, osztrák mérnök és informatikus találta fel Ausztriában, 1932-ben. 1950 és 1960 között ez volt a legelterjedtebb adattároló. Ezeken tárolták az adatokat és a programokat is. A korai számítógépeken az elsődleges és másodlagos taroló szerepét is betöltötte, mivel olyan gyors volt. (Tehát a mai gépek RAM-jainak feladatát is ez látta el.)
A mágnesdob egy ferromágneses anyaggal borított fém henger. Maga a henger nem mágneses anyagból készült, a mágneses réteget a henger felületére vitték fel. Az adatokat tároló csatornákat (trackeket) a dob felszínén helyezték el és minden csatornához egy-egy rögzített, a mágneses réteggel nem érintkező olvasó/író fej tartozott. Az olvasófejek rögzítettsége egyébként a mágneslemez és mágnesdob közötti alapvető különbsége: míg az előbbinél a lemez is és az olvasó fej is mozog, az utóbbinál csak a dob forog.
Az első tömeggyártású számítógép az IBM 650 volt, ami mágnesdobbal rendelkezett.
M.2 SSD története -Mágneslemezek
Az IBM 1971-ben vezette be a mágneslemezes tárolást. A floppy disk hihetetlenül gyorsan elterjedtek. Kezdetben a 5,25 colos lemezeket használták, amíg meg nem jelentek a 3,5 colosak. A kislemezek (3,5 colosak) tárolókapacitása idővel elérte az 1,44 Mbyte-ot is.
M.2 SSD története – Winchesterek – merevlemezek
Az adattárolás forradalmi áttörését az IBM hajtotta végre 1956-ban. Ekkor alkották meg az első véletlen hozzáférésű adattárolót, az IBM 305 RAMAC-ot. (Random Access Method of Accounting and Control – tehát ne keverjük össze a RAM (Random Access Memory) kifejezéssel.) Ez a berendezés 50 darab, közel 61 cm átmérőjű lemezen volt képes 5 Megabyte adatot tárolni. (Ma egy jó minőségű MP3 zeneszám férne maximum el rajta – ha elég rövid a muzsika.) A tárhely ebben az időszakban még bérbeadásos rendszerrel működött. Ezeknél az „óriási” merevlemez-farmoknál 5 Megabyte egy évre történő bérlése 35.000 dollárba került. Azaz Megabyte-onként 5.000 dollárba.
A klasszikus merevlemez, amivel megtanultuk a winchester nevet az az IBM 3340 volt. Ennek a technikai újítása az volt, hogy az olvasófej és a lemez közötti távolság itt már csak kb. 0,0000014 mm volt. A méretek is jelentősen elkezdtek csökkenni. 1980-ban a Seagate bemutatta az első 5,25 hüvelykes merevlemezt. (1 hüvelyk 2,54 cm). 1983-ban, amikor az IBM bemutatta az első személyi számítógépet (PC), a merevlemezek állandó kellékké léptek elő. Ez pedig a merevlemez piacot is felpörgette.
1987-ben megjelentek a 3,5 hüvelykes meghajtók és szinte azonnal ez lett a szabvány méret, ahol nem kellett nagyobb tárterület, mint 500 MB. Az 1990-es évek elején csináltak 1,8 és 1,3 hüvelykes lemezeket is, amik összesen 40 MB tárolására voltak alkalmasak, méretük pedig kisebb volt egy gyufásdoboznál. A legkisebb életképes szabvány a 2,5 hüvelyes lemezméret lett, de költséghatékonyságban a 3,5-es sokkal jobb volt.
A fejlődés nem csak a méret kisebbedésre és a tárhely növekedésére volt jótékony hatással. A 90-es évek elejére egy 200 MB-os winchesterért már kevesebbet kértek, mint 200 dollár. Azaz 1 MB, kevesebbe került 1 dollárnál. A kezdeti több ezres költségektől ez, mindenképpen barátibb ár volt. 1999-re már az IBM Ultrastar 72ZX elérte a 73 Gigabyte-os kapacitást.
A merevlemezek térnyerésével teljesen új korszak kezdődött az adattárolásban. Rengeteg adatot tudtak tárolni a korábbi technológiákhoz képest sokkal kisebb helyen. Az író/olvasófej új technológiával való ellátása lehetővé tette a még kisebb méret elérését. Ugyanakkor a méret nem ment sem a sebesség, sem pedig a tárolókapacitás rovására. A merevlemezek megkezdték uralkodásukat a számítástechnika világában, amely még mai is érvényes, amennyiben a nagy mennyiségű és hosszú távú adattárolásban gondolkozunk. Persze maga az M.2 SSD még jóval később kerül képbe.
M.2 SSD története – SSD
Mielőtt még szóba kerülne az M.2 SSD érdemes szót ejteni a hagyományos SSD-ről is. Az operációs rendszerek egyre szerteágazóbb kiszolgálási területei magukkal hozták a nagyobb tárhelyigényt is. Ez igaz lett mindenre. A programok, játékok, videók, filmek, képek mind egyre nagyobb tárterületet igényelnek. Ezeket a file-okat be is kell tölteni, illetve kezelni is kell.
Sok esetben a merevlemezek már nem képesek az igényelt sebességet biztosítani. Ez köszönhető a működésüknek is, hiszen mechanikailag mozgó alkatrészekkel vannak ellátva, melyek sebessége nem növelhető a végtelenségig. Az SSD-k megjelenésével még próbáltak lépést tartani a gyártók azok sebességével (pl. WesternDigital VelociRaptor merevlemeze mely 10.000 fordulaton üzemelt és már külön rázkódásvédelemmel ellátva kerül a boltok polcaira.)
Ezzel a sebességnövekedéssel (és cikkünk fő kiszemeltjével – az M.2 SSD-vel) képtelenség volt tartani a lépést. Így a merevlemezek vissza is vettek a sebességből és a biztonságos és minél tovább megvalósítható adattárolást és a minél nagyobb tárhely kínálatát tűzték ki célul.
M.2 SSD története – De mi is az az SSD?
Az SSD (Solid State Drive) egy memóriaalapú háttértároló. A merevlemezekben mágnesezhető réteggel bevont lemez(ek), illetve a felületen pásztázó fej/fejek találhatóak, melyeket 1-1 motor működtet, a mechanikus rész vezérlését pedig egy elektronika végzi. Ezzel szemben az SSD alapvetően egyszerűbb felépítésű, hisz összesen két fő komponens található bennük: a (memória)vezérlő és a NAND chipek. A NAND chipekre gyakorlatilag „nem felejtő” memóriachipekre tekinthetünk, melyek áramellátás nélkül is megőrzik tartalmukat.
A NAND-okat egy központi chip, azaz a vezérlő kezeli, melyek rendszerint többcsatornások, így az adatok feldolgozása párhuzamosan történik. Ez annyit jelent, hogy például egy logikailag egybefüggő file a kiírási folyamat során több különálló NAND chipben vagy lapkában fog helyet kapni. Továbbá adott esetben a vezérlő végzi a file-ok titkosítását, illetve olyan egyéb műveleteket, mint a garbage collection. Ezen felül már csak egy utolsó, opcionális főegység található az SSD-kben, ez pedig a gyorsítótár. Ez rendszerint egy valamilyen DDR típusú DRAM chip, melynek pontos funkciója a vezérlőtől, illetve annak software-étől, a firmware-től függ.
Az SSD a sebesség bajnoka. A merevlemezekkel ellentétben az SSD-kben nincs mozgó alkatrész, így ilyen jellegű korlátokba nem ütközik a sebessége. A mozgó alkatrészek hiánya nem csak a sebességre vannak jótékony hatással, hanem a véletlenszerű file-megnyitásra is. Egy SSD-n sokkal hamarabb megnyitásra kerül egy file, mint egy merevlemezen. Az író/olvasó fejnek ugyanis több időre van szüksége, míg pozícióba kerül. Ez a technológia szolgáltatott stabil alapot az M.2 SSD-hez.
Mielőtt rátérnénk az M.2 SSD konkrétumaira, megemlítenénk még az mSATA SSD-ket is. Ez egy olyan NAND flash alapú meghajtó szabványa, amely a leginkább elterjedt 2,5”-os méretű SSD-khez képest jelentősen kisebb fizikai mérettel jelentkezik. A tervezők egyik legfőbb célja, hogy egy jóval kompaktabb SSD-t megalkossanak, aminek elsődleges pozícionálása a mobil számítógépek, azaz laptopok voltak.
Ezek a meghajtók standard SATA vezérlőre kapcsolódnak, azaz a 2,5”-os termékeknél alkalmazott különféle konkrollerek tökéletesen megfelelnek ezekhez az SSD-khez is, ebből eredően a szabványos NAND chipek, valamint az esetleges cache szerepét betöltő DRAM chipek is felhasználhatóak az ilyen szabványú egységekhez.
A kialakításból eredően elsősorban a mobil számítógépek esetén lett népszerű szabvány. Rengeteg Ultrabook használta ezt a formátumú SSD-t, hiszen a vékony kialakításhoz remekül passzol a kisebb kialakítás.
Ezen felül sok notebook üres Mini PCI Expressaljzata is mSATA kompatibilis. Ez azonban nem minden esetben van így. Célszerű a kiszemelt laptop esetén tájékozódni a csatlakozók kompatibilitásáról.
M.2 SSD
De lépjünk is tovább a leggyorsabb SSD megoldásra, még pedig az M.2 SSD háttértárra.
Mit takar az M.2 SSD neve pontosan? Az M.2 egy univerzális bővítőhely, amely a Mini PCI Express és az mSATA foglalatok utódjaként is felfogható. A formátum a PCI-SIG, illetve a SATA-IO tervezőcsapatainak közös munkájából létrejött fejlesztés. A céljuk az volt, hogy egy kompaktabb és rugalmasabb bővítőhelyet létrehozzanak, amely megfelel a modern kor követelményeinek. Az M.2 foglalatba illeszkedő kártyák vékonyabbak, illetve keskenyebbek is, mint a korábbi Mini PCIe/mSATA egységek. (22 mm)
A hosszúság tekintetében már más a helyzet, ugyanis itt már vannak különbségek, azaz nem egy univerzális hossz található csak meg. Jelenlegtöbb méretszabvány is alkalmazásban van, így az M.2 formátumú kártyák 30, 42, illetve akár 60, 80 és 110 mm hosszúak is lehetnek. Ezek közül a 42 mm a legelterjedtebb az I/O eszközök, például Wi-Fi és Bluetooth kártyák számára.
Az M.2 SSD -k általában 80, ritkábban 60 mm-es hosszúságú nyomtatott áramkört kapnak. A méretet természetesen fel is tüntetik a terméken, azaz az M.2 2280 – 22 milliméter széles és 80 milliméter hosszú. Ennek azért van nagyon fontos szerepe, mert nem mindegyik alaplap képes befogadni a hosszabb verziókat. De gondolhatunk itt a PlayStation 5-re is, aminek szintén van M.2 SSD bővíthetőségi lehetősége. Annál annyi előnyünk van, hogy az ilyen M.2 SSD típusokra a gyártók külön ráírják, hogy PS5-be helyezhető. A Sony amúgy is felállított egy minimum feltételt a konzoljába szánt M.2 SSD -kkel szemben.
Anélkül, hogy magába az M.2 slot tulajdonságaiba belemerülnénk, a csatlakozós oldalnál bevágást ejtenek az eszközön, ezzel is jelölve a lehetséges interface-eket. A legelterjedtebb a B-key és M-key mellett az angol ABC többi betűit jelölik (A-tól L-ig), hol található a behelyezési pozíciót mutató bevágás.
Utóbbiból kifolyólag egy M.2 SSD egyaránt csatlakozhat PCI Express (általában x4-es kapcsolat, M-key), illetve SATA csatolón (B-key) keresztül is a rendszerhez. A SATA csatoló gyakorlatilag ugyanazt kínálja, mint az mSATA, vagy a szabvány alaplapi csatlakozó, tehát ilyen esetben legfeljebb 6 Gbps-os sebesség érhető el. A PCI Express ezzel szemben jóval nagyobb elméleti maximális tempót nyújthat, ugyanis négy, a 3.0-s szabványnak megfelelő sáv esetében akár 3940 MB/s-os sebesség is elérhető, míg két ilyen sávval értelemszerűen „csak” ennek a fele. Az, hogy az adott kártya melyik szabvánnyal működik, már ránézésre megmondható, mivel a SATA-s megoldásokon általában kettő, míg a PCI Express sávokat alkalmazó SSD-ken egy bevágás van. A mindenkori foglalat természetesen ennek megfelelően van kialakítva, azonban több alaplap már a mindkét típust fogadni képes, kombinált slotot kapja.
Természetesen itt még nincs vége az M.2 SSD történetének, hiszen vannak más tényezők is, amik tovább tudják bonyolítani a helyzetet.
A PCI Express csatolós megoldások AHCI és NVMe felületen keresztül is kommunikálhatnak a rendszerrel. Bár utóbbi modernebb – ami előnyösebb is az SSD-k számára – azonban alaplapi BIOS/UEFI támogatásra, valamint megfelelő operációs rendszer használatára is szükség van esetükben. Valamivel drágábbak, cserébe gyorsabbak is, mint a PCIe-n AHCI módban kommunikáló eszközök és napjainkban már egy jobban elterjedtek.
És akkor bontsuk ki az NVMe mozaikot is és azt, ami mögötte van.
Az NVMe (avagy NVMHCI – azaz Non-Volatile Memory Host Controller Interface, röviden NVM express) az AHCI utódjának tekinthető. Ezt kifejezetten az újabb, PCI Express csatolós flash-alapú adattárolókhoz, azaz az SSD-khez fejlesztették. Ebből következően ez a szabvány az M.2 és a SATA Express csatolós SSD-knél kerül felhasználásra.
A SATA csatoló, illetve a hozzá tartozó AHCI felület még a mechanikus merevlemez tulajdonságainak megfelelően került kialakításra, így ezek ma már nagyban korlátozták a rohamos tempóban fejlődő SSD-k képességeit. Ebből kifolyólag bizonyos gyártók próbálták megkerülni az AHCI-t, így saját felületet készítettek, ami különféle nehézségeket eredményezett – nem meglepő módon. Az egyik ilyen az adott meghajtóról való rendszerindítás, amire minden alaplap esetében külön figyelni kellett. Ezenfelül az operációs rendszerek sem támogatták natívan az egyes megoldásokat, de az NVMe szabvány ezen problémákra is megoldást jelent.
Az NVMe tervezését a nulláról kezdték el, miközben szem előtt tartották a flash-alapú meghajtók alacsony késleltetését, illetve a magas szintű párhuzamos művelet végrehajtási képességüket.
A sebességbeli előny mellett az NVMe 1.1 szabvány már az energiagazdálkodás tekintetében is előrelépést jelent, ugyanis ez a processzorokhoz hasonlóan különféle teljesítményállapotokat is leír, melyekbe alacsony terhelés, illetve üresjárat esetében léphet az adott meghajtó. Továbbá a gyorsabb végrehajtási tempónak köszönhetően a központi egység hamarabb kerülhet üresjárati állapotba, ami rendszerint további fogyasztáscsökkenéshez vezethet. Természetesen ez a szabvány is folyamatosan fejlődik.
Így pl. a 2021-ben megjelent 2.0 a következőket tartalmazta:
Az egyik legfontosabb újítás, hogy a protokoll struktúrája úgy lett áttervezve, hogy az jobban tudja kiszolgálni az aktuális, illetve a jövőben felmerülő igények kielégítését. Ehhez jelent kiindulási pontot az új alapspecifikáció, amely nagyrészt megegyezik a korábbival, csak kikerültek belőle a PCI Express I/F, illetve az NVMe block command set specifikációi. Ez első olvasatra nem tűnik a legbölcsebb lépésnek, de pont ez teszi majd jobban skálázhatóvá a szabványt, hiszen innentől kezdve ezekért egy alapoktól különálló NVMe transport és NVMe command set felel.
Végeredményt tekintve egy NVMe 2.0-s SSD-nek meg kell felelnie az alap-, illetve a menedzsment interface, valamint egy-egy kiválasztott NVMe transport és NVMe command set specifikációnak. Utóbbi két szempontból modularitást kapott, ami több lehetőséget ad a gyors innovációra. Nyilván ennek leginkább később lesz jelentősége, hiszen ilyen formában az újítások a korábbinál gyorsabban megjelenhetnek szabványos kiterjesztésként.
Az NVMe működéséhez természetesen megfelelő operációs rendszer is szükséges. Windows oldalról a 8.1-es és a Server 2012 R2 verzió már natívan támogatja a felületet.
Röviden összefoglalva, az NVMe egy nagyteljesítményű, SSD-kre optimalizált, jól skálázható, streamline regiszterrel és saját parancskészlettel rendelkező felület, mely idővel valószínűleg teljesen át fogja venni az AHCI szerepét.
Elég messziről indultunk ebben a cikkben, mire elértünk az M.2 SSD -ig, illetve magához az SSD alapú adattároláshoz.
Reméljük ez a kis időutazással egybekötött adattárolási körkép sok új információt adott számotokra, továbbá megismertétek az M.2 SSD és azon belül is az NVMe megoldás előnyeit is.
Amennyiben SSD-re váltanátok, forduljatok hozzánk bizalommal és kollégáink segítségetekre lesznek, hogy milyen és mekkora SSD-re érdemes váltanotok. Nem csak tanácsadásban, de adatmentésben és beszerelésben is állunk rendelkezésetekre. Bármikor örömmel beszereljük nektek az új M.2 SSD-t.
